Vasútmodellezés – modellvasút MÁV, GySEV, ÖBB, DB, és nemzetközi vasúti témákban
#HTech #halberstadti #vasútmodell #tuning
Ebben a videóban bemutatom, a HTech által készített Tillig/Albert modell halberstadti kocsiba készített 3D nyomtatott belső berendezést. Ez a belső kifejezetten a bicikliszállító kocsiba lett tervezve. A gyártó elérhetősége: www.htech.hu
Ebben a videóban az ACME frissen megjelent Modell&Hobby különkiadású MÁV-START 630 034-es mozdonyát csomagolom ki a dobozából, és mutatom be nektek.
Egy új videósorozatot indítok, amiben elkezdem bemutatni a Train Controller programot és azt, hogy miként lehet különböző funkcióit megfelelően használni a terepasztalunk vezérlésére. Ennek a sorozatnak az első része magával a TrainController program áttekintő bemutatásával foglalkozik.
Ebben a videóban 3D nyomtatott belsővel, és digitális világításpanellal látom el az NMJ új MÁV-START Bpmz kocsiját.
A belső berendezés és a világításpanel HTech gyártmányú: http://htech.hu
Ebben a videóban a terepasztal kábelezésével foglalkozok, és bemutatom, hogy milyen megoldásokat használtam az építés folyamán. Szerintem az elektromos rendszer kiépítése egy elég dokumentálatlan téma hazánkban, én is főleg külföldi oldalakon találtam hozzá megfelelő szakirodalmat.
Ismét jöjjön egy videós bemutató, mégpedig a Fuggerth V43-as mozdonyáról. Ezt a mozdonyt itt a blogon még nem mutattam be soha, így most pótolom ezt:
A Fuggerth V43-as története valamikor a 90-es évek közepén kezdődött, és 2001 decemberében érkeztek meg az első sorozatgyártott mozdonyok a modellboltokba. A modell majdnem 7 éves fejlesztési ideje jól jelzi, hogy mennyire összetett és buktatókkal teli egy formaújdonság elkészítése, legfőképpen egy kis hazai manufaktúra számára, még úgy is, hogy a hajtás fő egységei az M41-es már meglévő alapjaira épültek.
A megjelenés utáni években a 1346-os és 1341-es pályaszámú MÁV mozdonyokat szépen sorban követték a különböző festési és pályaszám variánsok. A történetben Fuggerth Jenő halála lett az első fordulópont, innentől egy ideig bizonytalanná vált a gyártás, de 2010 környékére apróbb a hajtást érintő fejlesztésekkel visszatérni látszott a gyártó, és újabb pályaszámokkal jelent meg a mozdony. Az öröm nem tartott sokáig, a 10-es évek közepén valami ismét történhetett a háttérben, és azóta csak kisebb mennyiségek kerülnek a piacra, elég kiszámíthatatlanul, és az alacsony darabszám miatt szépen lassan emelkedő árakon.
Most térjünk rá a videó tárgyára, mégpedig a 1284-es pályaszámú mozdonyra. A forma a régi, azonban szerintem úgy, ahogy megállta a helyét 2001-ben, úgy megállja 2020-ban is. A kasztni méretarányos, jók a lekerekítések, arányok, szerintem hűen hozza az igazi gép alakját. Ahol viszont egyértelműen kicsit látszik az eltelt 19 év, azok a kiegészítők. A kapaszkodók, és korlátok anyagukban színezett műanyagok, és nagyon kell figyelni a felszerelésüknél, mert hajlamosak törni, illetve bizonyos esetben nem pontosak, a méretek, nehezen illenek az apró furatokba. Jól jellemzi a helyzetet, hogy nekem másfél órába telt míg minden apró kiegészítőt fel tudtam szerelni. A tetőkertnél is hasonló a helyzet a vezetékek és a szigetelők anyagukban színezett műanyagok.
A mozdony festésére és feliratozására nem lehet panasz, a maszkolások szépek, a feliratok élesek, és pontosak. Összességében kívülről én eddig sem találtam komolyabb kifogásolnivalót ezeken az apróságokon kívül a mozdonyon, azonban bent már más a helyzet.
A V43-ast már a kezdetektől kísérte az M41-esektől kapott öröksége, mégpedig a gyenge minőségű hajtás. “Fuggerthes”, szokták mondani rá. Már a 2001-es fórumbejegyzések is arról tanúskodnak, hogy bizony az első gépeknél is hangos, daráló hangot adott a forgóváz, és előfordult fogaskerékugrás a kerekek nagy játéka miatt. A későbbi mozdonyoknál valamelyest javult a helyzet, az én 2008-ban vásárolt 1341-esem már egy jobb szériából származott, de csodát várni nem nagyon lehet. Sokat tud javítani a hajtáson, ha a fogaskerekeket kihézagolják, és így megszüntetik a lötyögésüket, azonban nagyon gépfüggő, hogy mit lehet kihozni belőle, sajnos a hajtás gyártási szórása elég nagy lehet. Ebben az árkategóriában sajnos ez egy nagy feketepont, jóval olcsóbb gépek is sokkal jobb hajtással készülnek. A mozdony a gyári hajtással sajnos nem tud egyenletes lassúmenetet produkálni, apró hosszirányú belengések pedig a sebesség növelésével sem tűnnek el teljesen. A dekóder teljesítmény-szabályzójának állítgatásával lehet segíteni a problémán, de végleges megoldást ez nem nyújt.
Több kisebb cég is kínál alternatívát, a hajtás javítására, van olyan készlet ami csak fogaskerekeket tartalmaz, és olyan is ami teljes hajtásház-cserével jár, egy megfelelő pontossággal gyártott darabra. Reményeim szerint hamarosan ki fogok tudni próbálni egy ilyen feljavítókészletet én is, és be tudok majd számolni az eredményről.
Tudom, hogy a V43-as mozdony egy megosztó modell, lehet nagyon szeretni és utálni, de én nem szeretnék egyik táborba sem beállni. Szerintem a helyén kell kezelni ezt a mozdonyt, és elfogadni, hogy ha a legnagyobb számban a síneken lévő MÁV vontatójárműből szeretnénk egyet a terepasztalunkon vagy gyűjteményünkben tudni egyet, akkor egyszerűen nincs más opció, és együtt kell élni a kompromisszumokkal.
Végezetül, többen kérdezték, hogy miként tudtam venni egy ilyen mozdonyt újonan, a hivatalos forgalmazótól. El kell, mondjam, semmilyen protekcióm, sőt még törzsvásárló kártyám sincs. A forgalmazó webshopjában van egy olyan opció, hogy fel lehet iratkozni az egyes termékekre, hogy ha készletre kerül, akkor email-ben értesítést kapjon az ember. Én így tettem, és amikor jött a mail, meg is tudtam rendelni a webshopon keresztül a mozdonyt.
Ez nem egy egyszerű kérdés manapság, a digitális korban. Amig régen az analóg időkben az FZ1 gombjának eltekerésével adtunk áramot a pályára, most a DCC rendszereknél sokkal komplikáltabb a helyzet.
Hogy megértsük a dolgot, nézzük meg, hogy miként működnek a különböző rendszerek. Kezdjük az analóg rendszerrel, mert ez viszonylag egyszerű felépítésű. Itt a jármű sebességét a pályában lévő feszültség emelésével és csökkentésével szabályozzuk, a haladási irányát pedig a polaritás váltásával. A transzformátor egyenáramot (FZ1 esetén hullámos egyenáramot, a modern szabályzók esetén pedig PWM jelet) állít elő, és a szabályzó segítségével ennek a feszültségét tudjuk állítani (PWM esetén a kitöltési tényezőt). Az egyenáramú transzformátorok a bemeneti feszültség függvényében terhelés alatt jellemzően 12 + – 2 V-ot tudnak maximálisan kiadni magukból (terheletlenül általában 2-4V-al magasabb feszültséget mérhetünk). Mivel a H0-s mozdonyok rendszerint 12V-ra vannak tervezve, az analóg rendszernél nem jellemző, hogy ebből probléma lenne, hiszen még teljes kivezérlés esetén sem jut több, mint 14V a motorra.
És akkor jöjjön a feketeleves, a digitális rendszer. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az. A legtöbb gond a nem megfelelő sínfeszültségből adódik, illetve abból, hogy a sínfeszültség mérése is nehézkes, a pontos feszültséget csak oszcilloszkóppal illetve komolyabb (true RMS mérésére képes) multiméterrel lehet megmérni.
A digitális rendszerek a következőképpen néznek ki: van egy tápegységünk, egy DCC parancsközpontunk, és egy erősítőnk (ez utóbbi kettő jellemzően egybe van építve), majd ennek az erősítőnek a jele megy ki a pályába. Optimális esetben az erősítőben található egy stabilizátor, ami szabályozza a pályába kimenő DCC jelet, így mi állíthatjuk a központ menüjén keresztül a DCC jel feszültségét. Sajnos ez sok esetben hiányzik bizonyos gyártók belépő szintű központjaiból. A Roco is ilyen, neki mind a régi központjaiból (pl. 10764) mind az új fehér z21-ból is hiányzik ez az alkatrész, náluk a sínfeszültség a felhasznált tápegységtől függ. Korábban a Roco egy nagy fekete váltóáramú trafót adott a központjai mellé. Ez a létező legroszabb választás volt, mert a stabilizálatlan transzformátor miatt a DCC feszültség kis terhelésnél néha 25-30V közé is felkúszott, és előfordultak benne 50V-os tüskék is. Dekóder legyen a talpán, ami ezt komolyabb gond nélkül bírja. A probléma H0-ban még nem akkora, viszont N-ben már akár motor/dekóder leégést is okozhat az ilyen magas feszültség.
A fentebbi problémára a legjobb megoldás egy 16-19V-os stabilizált, kapcsolóüzemű, egyenáramú tápegység használata. Erre a célra a laptop tápegységek felelnek meg a leginkább, mert viszonylag nagy a választék az utángyártott tápokból, de akár a már kiselejtezett otthoni laptopunkét is hardendbe lehet állítani (legtöbbjüknek olyan csatlakozója van, amit direktben be lehet dugni a Roco központba). Mivel ezek a tápok kapcsoló üzeműek, a kimeneti feszültségük még kis terhelésnél is stabil, valamint jellemzően 3-3,5A-esek, ami bőven kiszolgál akár egy közepes méretű asztalt is. Amíg a 10764-es erősítőt használtam, egy 19V 3A-es Compaq tápról hajtottam meg az asztalt. A 10764-es erősítő bemeneti Graetz hídján 2V-ot esik a feszültség, a pályára végül 17V jut, a dekóderek Graetz hídján szintén 2V-al csökken a feszültség, így ők 15V-ot kapnak, amivel gond nélkül üzemelnek akár egész nap, komolyabb melegedés nélkül.
A fehér z21-nél most más a helyzet, mivel csak a fekete Z21-ben van lehetőség a sínfeszültség állítására (mint említettem feljebb, a fehér z21-ből hiányzik ez az áramkör). A központ felépítésének köszönhetően amennyiben 19V DC a bemeneti feszültség, úgy a pályában is kb. ennyi lesz. Ez ugyan kicsit magasnak tűnhet, de még elfogadható, én mégis azt javaslom, hogy aki fehér z21-et használ, annak érdemes vagy alacsonyabb, vagy változtatható kimeneti feszültségű tápot választani. Én nem akartam nagyon belepiszkálni a már korábban összerakott rendszerbe, és új tápot sem szerettem volna vásárolni, ezért az e-bay-ről beszereztem egy digitális kijelzővel felszerelt, állítható kimeneti feszültségű DC-DC konvertert, amivel tizedes pontossággal be lehet állítani a z21-be jutó feszültséget.
Figyelem! Az itt leírtakat nem útmutató jelleggel tettem közzé. Aki nem jártas a villanyszerelésben, az semmiképpen ne vegye követendő példának az itt leírtakat, bízza a szerelést szakemberre, és soha ne bonsta meg a hálózati eszközök borítását, kábelét!
Nem telt el az idei év sem terepasztalos szerelgetések nélkül. Sok minden történt az asztallal, de főleg alatta voltak nagyobb munkálatok.
A helyzet az volt, hogy sajnos az elhúzódó építés jellegéből adódóan elég sok toldás és utólagos hozzáépítés történt az eredeti elektromos hálózathoz, és ez sajnos nagyban befolyásolta a működést. Első körben a tápellátást gondoltam újra. A központot ellátó 19V-os 3A-es stabilizált laptop táp maradt, mint ahogy a kiegészítőket ellátó 16V-os váltóáramú Lenz egység is, azonban beépítésre került egy 16V-os stabilizált táp külön, a mágneses dekóderek táplálására. A tápokat az asztal aljára csavaroztam, és készítettem egy elosztó panelt, amiből egyetlen egy 230V-os vezeték megy a konnektorba. Ezzel jelentős mennyiségű kábeldzsungelt tüntettem el az asztal alól.
Nem hagytam érintetlenül a DCC vezetékezést sem. Új gerincvezetéket húztam ki, és készítettem egy kis elosztót egy nyák, és néhány sorkapocs felhasználásával. Ezzel megszűnt a csokirengeteg egy része, és a jobb kontaktusok és a vastagabb vezeték miatt stabilabb lett a DCC jel. Másik előnye ennek a megoldásnak, hogy a szabad sorkapcsokhoz tetszőleges eszközt lehet később kapcsolni nagyobb beavatkozás nélkül.
Az asztalrészek között lecseréltem a régi csatlakozásokat, és mindenhova sorkapcsos megoldást szereltem. Ez amellett hogy könnyen bontható, rendkívül jó elektromos kapcsolatot biztosít.
Készítettem egy modult a kiegészítő tápegységek csatlakoztatására is. Itt is nyákot és sorkapcsokat használtam.
Haladtam a szervók beépítésével is. Az állomás kezdőponti váltókörzetében már minden váltó szervós, és a végponton is csak egy mágneses állítású maradt.
A kialakult tapasztalatom szerint a biztos üzemhez elengedhetetlen a rendesen megépített áramellátás, és DCC jel. Nem szabad sajnálni a megfelelő vastagságú vezetéket (minimum 0.14-ös, illetve 0.5-0.75-ös a gerincvezetékhez), és a jó minőségű sorkapcsokat, és zsugorcsövet sem, mert a slendriánul összesodort, majd szigszalaggal szigetelt kábelek, amikre az ember sorban fűzi fel a különböző eszközöket egyáltalán nem üzembiztosak, és sok bosszúságot tudnak okozni. A legbiztosabb az, ha az áramellátást több körre bontjuk, és egy vastagabb központi gerincvezetékről leágaztatva tápláljuk meg a különböző fogyasztókat, ahelyett hogy egymás után kötögetnénk őket.
A DCC jel nagyon érzékeny, és itt is érdemes a gerincvezetékes elvet alkalmazni, a pálya betáplálására. Az eszközdekóderek jellel való ellátását érdemes egy külön párhuzamos gerincről táplálni. Kevesen tudják, de az eszközdekóderek képesek resettelni magukat (gyakorlatilag kiakadnak), ha a DCC jel egy meghatározott ideig nem szabványos mondjuk egy hirtelen létrejövő nagyobb terhelés miatt. Ilyenkor újra kell programozni a dekódert. Amennyiben külön párhuzamos gerincvezetéket húzunk ki, jelentősen csökkenthetőek ezek a kellemetlenségek.
Elérkezettnek láttam végre az időt, hogy beruházzak egy olyan eszközre, amivel végre be tudom állítani a mozdonyaim dekóderét (a Piko Digitális cuccal – amim van – ugyanis csak a mozdonycímet lehet állítani 🙁 ).
A választásom az ESU LokProgrammer2-re esett. Sokat olvastam már róla különféle oldalakon, és nagyon megtetszett nekem. A probléma csak az volt vele, hogy gyakorlatilag beszerezhetetlen. Több boltban voltam, néztem webshopokat is, de szinte sehol nem volt. Meglepetésemre a Váci úti M&H-ban volt belőle egy darab, (a webshopban nem találtam) amire gyorsan le is csaptam.
Szerencsére pont volt egy méteres próbapályám itthon, úgyhogy a telepítést követően hozzá is fogtam a mozdonyaim beállításának. Az installálás, és az összeszerelés egyébként nagyon egyszerű (minden gond nélkül fut a program Vista, és Win7 alatt is), az ember csak összedugja a pályát, a központi egységet, és a számítógépet, és kész is.
A legproblémásabb járműveimmel kezdtem, mégpedig a Piko 1047-sekkel. Ezeknél a mozdonyoknál a dekóder gyári beállításain a negyedik fokozatban már ezerrel száguld a mozdony, és az ötödik és hatodik fokozat között ugrik egyet. Fél óra babrálás után sikerült majdhogynem tökéletesre beállítanom a sebességgörbét (28 lépésest használtam), így a mozdony gyorsulása szép egyenletes lett, és valahol a tizedik- tizenegyedik fokozatnál éri el a 70Km/h körüli modellsebességet. A végsebességet 151-es CV értékre állítottam, kb. ez felel meg a 160-nak. Fontos volt még, hogy a K paramétert érintetlenül hagyjam, bár több helyen olvastam, hogy ezt érdemes csökkenteni, de 10-15-ös értéknél nekem nagyon ugrálós volt a járása. Az I paramétert 40-re növeltem, valamint 11-re dimmeltem a fényszórókat. A végeredmény jó lett, ugyan nem hasonlítható egy Roco teknő járásához, de azért jó lett.
A Fuggerth mozdonyok sem maradtak ki a sorból, nekik is elsősorban a végsebességüket csökkentettem 70 (M41), illetve 80 (V43) százalékra, de náluk nem volt szükség 28 lépéses görbére. A K paramétert viszont ezeknél a mozdonyoknál érdemes 10-körüli értékre levenni, és az I-t akár 70-80-ra állítani, mert ezzel még a régi hajtású mozdonyoknak (nálam ezt a 1299-es szili képviselte) is jelentősen javul a futásuk (nem rángatnak).
Még a 20-as NoHAB-on végeztem komolyabb beavatkozást, ahol szintén a végsebesség értékét csökkentettem jelentősen, így sokkal finomabb gyorsulást- lassulást kaptam cserébe (hasonlót, mint amit a 100-as Szergejem alapból tudott).
A többi járművel is bíbelődtem, de korántsem annyit, mint a fentiekkel. Összességében nem bántam meg a dolgot, mert a LokProgrammer nagyon hasznos tud lenni ha az embernek digitális terepasztala van.
További részletes leírást Vika honlapján lehet az eszközről találni, ahol minden részletesen le van írva (én is onnan lestem el a dolgokat).